Szóval ott fejeztem be legutóbb, hogy Anya 0-24-ben otthon téblábol.
Nincs éjszakai műszak, nincs elmaradt esti mese.
Mivel lényegében én úgy látom más dolga nincs, nekiálltam kihasználni a helyzetet.
Mert hiszen miért is ne szólnék, ha egyszer kéznél van.
És jön. És megcsinálja.
Úgyhogy zeng a ház:
– ANYA! ANYAA! ANYAAAAAA!
Néha próbálkozik elmagyarázni, hogy ne szokjam meg így…próbáljam egyedül, mert már nagy vagyok…próbáljam egyedül, mert ha itt lesz a kistesó…,de ugye ti is belátjátok, ennek nincs sok értelme.
Mert 1: kistestvér még nincs a láthatáron sem!
2: Bolond lennék nem kihasználni a helyzetet, amíg lehet. Hisz ki tudja mi lesz, ha tényleg megjelenik egy baba.
Ez szöget ütött a fejemben.
Mi lesz, ha megjön a tesó? Anya majd rá figyel. És én? Velem mi lesz?
Rossz érzésem támadt, árnyéka lettem Anyának. Még a mosdóba is követtem. Az óvodában is pityeregtem kicsit, mikor elment, pedig oda nagyon szeretek menni.
Bőgtem a játszótéren, hisztiztem a parkban, toporzékoltam az utcán, otthon, akárhol. Még be is pisiltem éjjel, pedig már sosem szoktam.
Közben Anyát lestem: szeret-e még engem?
Bújhatok-e még hozzá? Kapok-e sok-sok és millió puszit?
Vagy minden megváltozott?
Aztán megkérdeztem: Anya, ha lesz kisbaba, akkor is fogtok engem szeretni?
Anya megborzolta a hajam, s magához ölelt.
– Persze, hogy ugyanígy fogunk szeretni. Csak egy emberrel több lesz, aki szeretni fog téged, és akit te is szerethetsz. Ne félj semmitől!
És mivel azóta sem vettem észre változást, egyenlőre visszatereltem a dolgokat a saját medrébe.
Azért Anyát nem hagyom pihenni….fő a megszokás!
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: