Zizeg az óvoda.
Anya susog az óvónénikkel, a többi anyukával napok óta. Közben pedig minket gyerekeket vizslatnak.
Aztán Anya engem otthon. Szinte nagyítóval néz át.
– Fordulj a hasadra! Most feküdj hanyatt. Oké, nincs semmi. Mehetsz oviba! – szusszant megkönnyebbülten, s én is megkönnyebbülök.
Még szép, hogy megyek, ki nem hagynám…én leszek a napos.
Ma azonban már nem úszom meg. Reggel találtunk két gyanús pöttyöt, estére már többet. Megszámoltam: 12-en vannak.
Anya hümmög.
– Mi az Anya? Baj, hogy pöttyös vagyok? A csoportban más is volt pöttyös!
– Tudom, Édesem, járvány van. Úgy hívják bárányhimlő. Így nem mehetsz oviba, holnap elmegyünk a doktornénihez, ő majd megmondja tényleg beteg vagy-e. Lázad nincs, nem is viszketsz…de azért ez gyanús nekem.
– Bárányhimlő? – vizslatom magam. De miért bárány? Nem bégetek, csak pöttyeim vannak, mint a katicának.
Akkor ez inkább katicáshimlő.
Órákig várunk az orvosi rendelőben!
Sok a beteg gyerek, de úgy nézem senki sem katicás, mint én. Egy ideig ücsörgök Anya ölében, de ez olyan unalmas! Végül futkározok egyik ajtótól a másikig, meg mindent agyontapogatok. Anya meg ráncolja a homlokát. Végül már nem is csíkos, hanem kockás, annyira ráncolódik.
– Legalább a szádhoz ne nyúlj! – szól rám.
A doktornéni megnézegeti a pöttyeimet, meghallgat azzal a furi hallgatóval (remekül tudok sóhajtozni) és a szám belsejét is megkukucskálja.
Kapunk recepteket, s mehetünk.
Odakint eszembe jut, hogy nem kaptam matricát! Ez szörnyű!
Anya megígéri, hogy cserébe egy apróságot kérhetek a boltból.
Otthon aztán hintőporral mindenhol befedjük a szaporodó pöttyöcskéimet. Tiszta fehér vagyok!
Mint egy barika!
Szóval mégis bárányhimlős vagyok!
